Ébredés

A tegnapi nap forrósága még velem volt, mikor a saját izzadságomban hánykolódva felébredtem. Velem voltak még az álmok, az a sok, amit ma álmodtam. Lázálmok, mert megmértem, és hőemelkedésem volt.

Aztán az álmok elillannak, mint a tiszta alkohol, vagy a szárazjég. Csak az illatuk marad meg, vagy a kábaság, mely szagtalanul öl. Bele lehet-e halni az álomba? Mikor levegőért kapkodok, de hiába, és a fullasztó érzés egyre jobban a hatalmába kerít, ahogy a reménytelenség úrrá lesz rajtam, számot vetek... mivel is? Az életemmel ugye. De az álmomban nincs olyanom. Mintha egy múlt nélküli ember lennék, akkor és ott csak annyi tudással, hogy most megfulladok.

Talán mint egy újszülött, aki belehal a megszületésébe. Valójában nem, mert velem volt a teljes felnőtt értelmem, tudtam a különbséget jó és rossz, élet és halál között.

Aztán felébredtem, és ott volt a levegő. Körülvett, beszívtam, megtöltötte a tüdőmet, és eltelített élettel. Ami nekem is van. Tudom ki vagyok, és mit csináltam benne, mennyi telt el belőle, és fogalmam sincs mennyi van hátra.

– Helló Élet!

Itt az új nap, a hideg, a sötét, az eső. Ritkán van ekkora kontraszt két egymást követő nap között. Szentimentálisan párhuzamot vonhatnék az időjárás, az álmaim, és az életem között. De minek?

Szerencsére volt más álmom is. Nem jó, de legalább a társaság remek volt. :)