Filmnapló - A nagy szépség

Talán telespoilerezem a tovább után, talán nem. Az is lehet, hogy ki se rakom, mert nem jutok semmire. Ha ezt látod, akkor...

(szerk.: telespoilerezem, igen :))

Mert az egyik vélemény miatt a semmire juthatok. Mert a film arról szól, a nagy felfújt semmiről.

Azt hiszem túl sokat olvastam kritikákat és véleményeket másoktól, hogy most az én független benyomásaimat írjam le, de azért megpróbálom.

A szépség szép, mert Róma szép. Biztos van csúnya oldala is, de kihagyjuk, az objektív most ilyen szubjektív (ki lőtte már el ezt a poént?). Szép a film, szép a zene, szépek az emberek, szép nyelven beszélnek.

Most akkor mi legyen? Meg tudom-e írni a benyomásaimat, amik értek? Lesz-e értelme, hiszen annyi volt belőlük, de nem is tudom, hogy hol voltam bennük, mintha csak álltam volna ott az események közepében, de semmi jelentőségük nem lett volna. Ha valami megérintett volna, az elmúlt nélkülem, csak valami kis villanásnyit láthattam belőle. Nem vehettem ki rendesen a részem, mert amit én beleadhattam volna, az már valahol rég elfeledve porosodik egy padláson.

Nekem így néz ki az átmenet belőlem a főszereplőbe. A film nekem nem ad választ semmire, csak kérdéseket tesz föl. Nem tudok másra gondolni a balladai homálytól, mint a miértekre. (Vagy hogyanokra, nna.) Hogyan lett Jep 65 éves korára az, aki? Tudomisén, 20 évesen látta azt a csajt, volt is vele valami, de nem lett vidám vége, mert akkor nem írt volna 25 évesen hatalmas sikerű regényt. Onnantól szépen lassan, vagy akár hirtelen az lett belőle, aki most is. Ennyit tudunk, talán ennyi is. Vagy bármikor bármelyikünk is csak ennyit tudhat saját magáról: az életének legmeghatározóbb élményét, azt a dolgot, amiről a többiek ismerik, a szerepét a társadalomban? Biztos nem csak ennyi, de próbált már valaki számot vetni az életével (-ben?)? Mi marad belőle a jelenre? Az ami most van, és amit cipelünk magunkkal.

Tippelek, Jep azért lett az, aki, mert a lány magyarázat nélkül elhagyta. Ő volt számára a nagy szépség, aki talán felébresztette benne a művészt, megtalálta a gyönyörűséget, az élet értelmét, isteni lehetett neki. Aztán az elhagyatás a katarzis, amitől képes lett alkotni. A kérdéstől viszont sosem tudott szabadulni, hogy miért hagyta el őt. A zavar talán még nagyobb, mikor meghal a nő, és az özvegye sírva közli Jeppel, hogy a nő végig őt szerette, csak róla írt a naplójában.

Ezek olyan furcsa képek, Jepnek nincs mit bánnia, csak nem érti. Tudja, hogy nem ilyen irányt vesz az élete, ha vele marad a lány, de elképzelni sem tudja milyen élet lett volna az. De arra vágyott mindig, hogy inkább azt élhesse. A lány érezhetett megbánást, mert ő szakított, ő tudhatta az okait, látta aztán, hogy mi lett Jepből, majd meghalt. Az okait, indokait, esetleges megbánását a sírba vitte.

A nő özvegye pedig beújított hamar egy kis lengyel fruskát, és nézhetjük őket egy pár másodpercig, ahogy a béna szobabútorok közt unalmas tévénézéssel, ingvasalással és rizottóevéssel örülnek egymásnak.
Vajon ekkor Jepben az fordul meg, hogy esetleg belőle is ilyen tökét vakaró unalmas kispolgár lett volna, vagy arra gondol, hogy a szerelme hogyan élhetett itt? Vagy már csak felfordul a gyomra attól a kontrasztos esztétikátlanságtól, amivel találkozik, és amit le szokott húzni a kritikus újságcikkeiben?

Mit tehet az ember, ha rájön, hogy végig egy másik életet akart élni, mint ami neki jutott? A filmnek megvan az üzenete: a gyökerek. A drámaíró haver visszamegy a falujába, de Jepnek még nem esik le, neki megváltás kell. Mintha az nem lenne ingyen, a drámaíró is még utoljára letesz valamit az asztalra, a közönség számára értékeset alkot. Jep felkarolja a sztriptíztáncosnőt, és odaadja neki, amit tud: a szépséget a világban és a képzeletben. Talán neki ez a megváltás, ezért tud meghalni, és emiatt érkezik el az öreg apáca Jep házába, hogy a szájába rágja a gyökereket.

Abból, amit látunk a film végén, mindenki döntse el, hogy Jepnek mi a gyökere, és mire tud ezzel jutni...