A kocka költő exhibicionizmusa

Filmnapló - Persona

Olyan volt az a nap, mintha minden összeesküdött volna. Már megvolt, hogy Ingmar Bergman Personáját nézem meg, mikor egy Vekerdy Tamás interjú kommentjeiben is előjött Bergman neve.

Ott idézték, és ez a részlet jellemzi a filmet legjobban:

Azt hiszem, én vészeltem át az egészet a legjobban azzal, hogy megtanultam hazudni. Olyan külsőt öltöttem magamra, melynek vajmi kevés köze volt az igazi énemhez. Mivel nem tudtam, hogyan kell egymástól távol tartani a művi és a valódi énemet, a káros következmények még felnőttkoromban és alkotó munkámban is éreztették hatásukat. Néha azzal vigasztaltam magam, hogy aki hazugságban él, szereti az igazságot.

Mármint ha az alkotó motivációját kellene belelátni egy véletlen idézet egy részletébe. Ez járt a fejemben, mikor néztem a filmet. Utána rögtön egy dolog járt a fejemben, igazából nem tudom miért, de ez kívülesik e blog keretein. :) És most elkezdek spoilerezni...

Szép film, nem mozgalmas, a cselekmény a fejekben zajlik, a szereplőkében és a nézőében. Szerintem egy fantáziátlan ember nem élvezné. (Kis logika: ez nem ekvivalens azzal, hogy aki nem élvezi a filmet, az fantáziátlan.)

Szóval nem tudom miért azok jutottak eszembe a filmről, amik, és azok miért nem, amik nem. Másodjára Murakami 1Q84 című regénye, és az a koncepció, ahogy a maza és a dóta kapcsolatban állnak a másik világ, a little people és a légből szőtt gubó segítségével. Talán ez valamiért jobban megfogott, megéreztem, hogy az abortált és a megszült magzat az átjáró, ahol ki lehet cserélni a két perszónát. Talán a két magzatot is, már ha kettő van. A Mulholland Drive fel se merült bennem, talán mert abban más az indíték, a csere valami mágikus rituálé, nem pedig egy természetes folyamat.

Tehát hazajöttem, bekapcsoltam a tévét. A Smallville-ben (gy.k.: Superman fiatalkorában) Clark aktivált egy kriptoni eszközt, a tükördobozt, amitől egy párhuzamos világból kicserélődött önmaga gonosz alteregójával. Szuper ötlet! (ásít) Ezután jött az Eureka c. sorozat, amiben épp egy múltba történt véletlen kiruccanás után egy megváltozott jelenbe térnek vissza hőseink. Az új világban ugyanazon emberként más életet élnek, és fel kell venniük ezt a fonalat, amíg meg nem oldják valahogy.

Mi alakítja a személyiséget? Hogyan alakíthat egy színész egy másik személyiséget? Hogyan alakíthat valaki a saját maga bőrében másvalakit? Hogyan játszhatja el egy színész azt az embert, akinek kényszerűségből másvalaki bőrébe kell bújnia? Hogyan alakíthat egy színész egy színészt, aki csak színészkedni tud a saját életében is? A filmeket, sorozatepizódokat nézve, bennük a szereplőket és a színészeket ilyen kérdések merülhetnek fel. Azt kell mondjam, hogy David Lynch bár kicsit csavarosabban, de ugyanolyan mélyre fúrt, mint  Ingmar Bergman.