Tisztára mosva

Tisztára mosott köveken lépdelek, csikorognak a talpam alatt, mint az összeszorított fogak. Az elült vihar emléke, a hátrahagyott csendes, szagtalan üresség vonta be az utcasarkot, ahol mindig befordulok. Nehéz leírni a tájat, ahol mindennap járok, ahol a lábam magától mozdul, és visz magával a célhoz. Most a nyugodt mozdulatlanság jellemzi, a tó vize nem fodrozódik, a pocsolya hideg, a kacsák elbújtak.

Benézek az útbaeső keresztutcákba, néhányan éppen hazaérkeznek. Keresik a kulcsot a kapuhoz, kicsit csörögnek vele, majd a betett kapu boldog kattanása hallatszik.

Gondolkodok. Ahhoz, hogy igazán mélyen magunkba szálljunk, kell-e, hogy elvesszünk a saját labirintusunkban? Kinek van kedve lelkének kanyargós útjain végighúzni a fonalat, hogy aztán megint felgombolyítsa? Vagy szárnyat ragasszon, és elrepüljön a Napba? Kellenek a jelek, hogy visszanézzünk a múltba, kell egy menekülőút, ahol el lehet slisszolni, ha valami már nem tetszik? Nem akkor van értelme, ha az ember fogja magát, és csak úgy bemegy, mindegy mi jön szembe?

Persze, én beszélek, mikor négyet fordulok a tágas utcákon, és megérkezek. Az otthonba bezárt tegnapi meleg még tartja magát a sötét szobában, helyette beengedem a friss levegőt, a tücsökciripelést, az éjjelt, de azt megállítja a lámpafény. Olyan egyszerű minden, hazajutni, megvacsorázni, leülni, és a háttértelevíziózás közben megpróbálni leírni mindezt. Néha tényleg minden olyan egyszerűnek tűnik, meg lehet csinálni, ki lehet próbálni, belefér oda, pont jó. Magától értetődik szinte, hogy hová kell nyúlni, hogy minden jó legyen.

Néha. Többnyire bonyolult. Filozófiám szerint ezt a bonyolultságot lehet élvezni az életben, amikor tökéletlen mivoltunkban elhibázzuk a dolgokat, hogy aztán hozzámérhessük az ideák világához. Inkommenzurábilisek? Hm.

Kíváncsi vagyok, Platón mit gondolna az evolúcióról? Vajon a benne megnyilvánuló természetes célszerűség, hatékonyság, kegyetlenség tökéletes, vagy csak valami isteni dolog mása? Miért öli meg az új medvehím a nőstény másik medvétől született bocsait? Egy lépéssel továbbmenve, miért nem képes a nőstény addig megtermékenyülni, amíg még élnek bocsai? Kinek tetszik ez a gyilkos szükségszerűség? Kinek tetszik az, hogy az emberek hiába mondják, hogy egyenlően szeretik a gyerekeiket, mégsem így van?

Ez is csak pusztán a gének játéka? Az is, hogy az agyam tekervényeiből pont ez bukkant ma elő?