Filmnapló - Gran Torino

Azt írja valaki az imdb-n véleményként, hogy nem tipikus hollywoodi film. (Megnéztem, de most nem találom ezt a véleményt, lehet, hogy csak én képzeltem.) Jó, hát annyiban nem, hogy max. egy szupersztár szerepel benne, nincs feszült akció mnden percben, és nem fiatal életerős fiatalok a főszereplők. Bár Clintet kivéve azért de.

Szerintem viszont egy kliségyűjtemény, végleteikben ábrázolt jellemek, kiszámítható feljődéssel, és mindez elég messze a valóságtól. Azért jó film, a tévében nem szoktak ilyet adni, max. valami éjjeli sávban. Főműsoridőben muszáj rossz filmet adni.

Jó film, mert azért mindenki találhat benne valamit, mintha a Hogyan szóljunk széles közönséghez? című könyv alapján készült volna. A kivitelezés is jól sikerült, a karakterek is érdekesek, mert azért nem mindennapiak.

Mik azok a művészi eszközök, amivel él Eastwood, hogy megfogjon minket? Szerintem ezt alaposan leszóltam azzal, hogy kézikönyvből készült kliséhalmaznak neveztem. Tényleg az, vagy elsiklik a szemem valami felett? Szerintem egy műalkotásnak az a célja, hogy az alkotó megmutasson valamit magából, a gondolataiból, hogy azt úgy fogja meg és ábrázolja, hogy másokban is azt az érzést váltsa ki, amit ő él át. Nem kizárólag persze, mert az üzenet félremegy, belekerül valami más is, egy filmhez még sok egyéb művész is hozzáteszi az alkotómunkáját, és végül kapunk valamit. Mitől lehet megkülönböztetni őket? Én mást éreztem pl. Kuroszava Botránya után, és mást a Gran Torino után. Én, a befogadó is más voltam a két alkalommal, de a lényem lényegét az egyik jobban megtalálta, mint a másik. Másvalakinél ez lehet fordítva is, vagy még a maradék két kombináció valamelyikében.

Ennyit a filmről. Küszködök az írással. Azt már mondták itt is nekem, hogy nehéz reagálni rá, de azért olvassák. Újjabban szerintem azt kapnám, hogy ha olvassák is, nem értik, így meg pláne nem lehet reagálni. Nehezen öntöm szavakba a mondandómat, mert inkább csak valami zavaros felhő van az agyamban, és ha minden fodrát le kéne írnom, akkor egyrészt lekopna az ujjam, másrészt nem is tudnám leképezni, érthetetlen lenne, és látva ezt a reménytelenséget elmegy a kedvem. Ami meg végül megmarad a végén, az csak az én fejemben áll össze, mert én tudom a meglévő képzeteimet társítani hozzá.

Volna erre egy jobb példám is, de nem jut eszembe (valaki írja meg!): egy gyereket beküld az anyja a fürdőszobába, hogy tegye be a mosást.

Gép, szennyestartó, mosószerflakonok.

Ez a három fogalom él a gyerek fejében az egészről. Nem tudja a színek és anyagok szerinti szétválogatást, a programokat, a használandó szereket, a gép működését. Azt pláne nem tudja, hogy az anyja hogyan szeretné, hogy csinálja, milyen trükkjei vannak, amiket magától értetődően alkalmaz, és számítanak, és milyen hiedelmeket alkalmaz, amiknek semmi jelentőségük.

Én vagyok az anyád, aki a sötétben hagy téged a mosással.